A SZÜLETÉS. Igen nagybetűvel, sőt még aláhúzva, bekarikázva,
minden létező módon kiemelve, hisz itt kezdődik minden.
Liam születésének története. Február másodikán, hajnali négy
és fél öt körül arra ébredtem, hogy jönnek-mennek a „fájások”. Persze a szülés
előkészítő kurzus és megannyi szakirodalom ellenére sem tudja hirtelen az ember,
hogy akkor ezek most azok a bizonyos „fájások”?! Vettem egy fürdőt, hogy
megbizonyosodjak róla nem csak „gyakorló fájások”, de a hatást nem értem el, a
fájások maradtak, sőt erősödtek. Felhívtam a szülőszobát hajnali 6 körül,
elhadartam a sztorit és mondta az illetékes, hogy maradjak még otthon, mert
ugye első szülés révén úgyis sokáig eltart, jobb az elejét még otthon tölteni. Természetesen
már visszaaludni nem tudtam, elkezdtem még az utolsó dolgokat bepakolni a
kórházi táskámban, meg a gyerekszobában még gyors rendet raktam.
A fájások közben jöttek és erősödtek, Stefan persze segíteni akart, de mondtam neki, hogy inkább feküdjön vissza aludni, mert szükségem lesz rá, ha itt ma mégis megtörténnének az események. Fél 8 körül ismét felhívtam a szülőszobát, most valaki más vette fel a telefont, megint elmeséltem a sztorit és azt javasolta, hogy autóba be és irány a kórház. Felöltöztünk, de semmi rohanás, még ettem és bepakoltam az összes csokit, ami itthon volt. A negyedikről úgy ügettem le a kocsihoz, mintha csak a boltba ugranék el. Beértünk, rám raktak egy CTG-t, közben jött a Szülésznő és megint elmondtam a történetet. Ő persze nagy nyugisan rákezdett, hogy „az első szülésnél mindig tovább…” bla-bla-bla… Azzal is „nyugtatott”, hogy még hazaküldenek, utána meg hasonlatokat talált ki a fájásokra, valami bébi tigris, meg anya tigris közti különbségre szeretett volna rámutatni, de nem akartam kiábrándítani, hogy én leginkább úgy érzem magam, mint elefánt egy egérlyukban. Fél óra CTG után nagy nehezen megvizsgált és mosolygó, már-már örvendező/ujjongó arccal és csillogó szemekkel közölte, hogy 3-4 cm tartunk, estére itt a Baba. Kicsit később jött a Nőgyógyász és berakott egy kanűrt, hogy ez a szokás, majd átmentünk a „vajúdó szobába”.
Itt már időben olyan 10:30-11 fele jártunk. A vidám Szülésznő ismét bejött egy kolléganővel és lelkesen mesélt neki a tankönyvbe illő méhszájamról, majd átadta a staféta botot. Enyhe keleti akcentussal kérdezgetett az új szülésznőm egy két dolgot, majd megint rám rakták a CTG-t. Itt már a fájások alatt nem tudtam megszólalni, de a szünetben még jókat nevettünk Stefannal, örülök, hogy végig mellettem volt. Teltek a percek, órák a fájások közben már nemhogy beszélni nem tudtam, de a szememet is becsuktam és a falba próbáltam kapaszkodni kisebb-nagyobb sikerrel.
Olyan 12:30 fele megint új Szülésznőt kaptam, immáron kevesebb keleti akcentussal (mondom én persze J). Fél kettőkor megnyomtam a csengőt és kijelentettem, hogy szeretnék egy epidurális érzéstelenítést. A szükséges papírokat persze nem töltöttük ki előtte, szóval Stefan nekiállt és két fájás között minden kérdést megválaszoltam. Jön a Szülésznő, megvizsgál megint és szintén sugárzó arccal közli, hogy nincs idő a fájdalomcsillapítóra, fél óra múlva itt a baba…rá 5 percre elfolyt a magzatvizem és áttoltak a szülőszobába. Minden rendben ment, csak már borzasztóan elfáradtam és alig tudtam nyomni. Hirtelen bejött még két Szülésznő az egyik szinte rajtam ült, úgy próbált segíteni a másik pedig csak ismételgette „ Frau Kiss, ezt önnek kell egyedül megcsinálnia gyerünk, nyomjon…” Ez volt a válasz és egyben biztatás az „én már nem bírom továbbra”, ami szerintem kismilliószor hagyta el a számat 10 percen belül. A végén már csak azt tudtam és hallottam, hogy Stefan ott van mellettem, ugyanis a szemem csukva volt a végső 10 percben.
Minden kétséget és félelmet eloszlatott az a másodperc, amikor Liam felsírt és először megláttam.
A fájások közben jöttek és erősödtek, Stefan persze segíteni akart, de mondtam neki, hogy inkább feküdjön vissza aludni, mert szükségem lesz rá, ha itt ma mégis megtörténnének az események. Fél 8 körül ismét felhívtam a szülőszobát, most valaki más vette fel a telefont, megint elmeséltem a sztorit és azt javasolta, hogy autóba be és irány a kórház. Felöltöztünk, de semmi rohanás, még ettem és bepakoltam az összes csokit, ami itthon volt. A negyedikről úgy ügettem le a kocsihoz, mintha csak a boltba ugranék el. Beértünk, rám raktak egy CTG-t, közben jött a Szülésznő és megint elmondtam a történetet. Ő persze nagy nyugisan rákezdett, hogy „az első szülésnél mindig tovább…” bla-bla-bla… Azzal is „nyugtatott”, hogy még hazaküldenek, utána meg hasonlatokat talált ki a fájásokra, valami bébi tigris, meg anya tigris közti különbségre szeretett volna rámutatni, de nem akartam kiábrándítani, hogy én leginkább úgy érzem magam, mint elefánt egy egérlyukban. Fél óra CTG után nagy nehezen megvizsgált és mosolygó, már-már örvendező/ujjongó arccal és csillogó szemekkel közölte, hogy 3-4 cm tartunk, estére itt a Baba. Kicsit később jött a Nőgyógyász és berakott egy kanűrt, hogy ez a szokás, majd átmentünk a „vajúdó szobába”.
Itt már időben olyan 10:30-11 fele jártunk. A vidám Szülésznő ismét bejött egy kolléganővel és lelkesen mesélt neki a tankönyvbe illő méhszájamról, majd átadta a staféta botot. Enyhe keleti akcentussal kérdezgetett az új szülésznőm egy két dolgot, majd megint rám rakták a CTG-t. Itt már a fájások alatt nem tudtam megszólalni, de a szünetben még jókat nevettünk Stefannal, örülök, hogy végig mellettem volt. Teltek a percek, órák a fájások közben már nemhogy beszélni nem tudtam, de a szememet is becsuktam és a falba próbáltam kapaszkodni kisebb-nagyobb sikerrel.
Olyan 12:30 fele megint új Szülésznőt kaptam, immáron kevesebb keleti akcentussal (mondom én persze J). Fél kettőkor megnyomtam a csengőt és kijelentettem, hogy szeretnék egy epidurális érzéstelenítést. A szükséges papírokat persze nem töltöttük ki előtte, szóval Stefan nekiállt és két fájás között minden kérdést megválaszoltam. Jön a Szülésznő, megvizsgál megint és szintén sugárzó arccal közli, hogy nincs idő a fájdalomcsillapítóra, fél óra múlva itt a baba…rá 5 percre elfolyt a magzatvizem és áttoltak a szülőszobába. Minden rendben ment, csak már borzasztóan elfáradtam és alig tudtam nyomni. Hirtelen bejött még két Szülésznő az egyik szinte rajtam ült, úgy próbált segíteni a másik pedig csak ismételgette „ Frau Kiss, ezt önnek kell egyedül megcsinálnia gyerünk, nyomjon…” Ez volt a válasz és egyben biztatás az „én már nem bírom továbbra”, ami szerintem kismilliószor hagyta el a számat 10 percen belül. A végén már csak azt tudtam és hallottam, hogy Stefan ott van mellettem, ugyanis a szemem csukva volt a végső 10 percben.
Minden kétséget és félelmet eloszlatott az a másodperc, amikor Liam felsírt és először megláttam.
Tényleg nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy egy problémamentes
9 hónap után egy problémamentes szüléssel egy problémamentes egészséges fiút
hoztam a világra és arra is, hogy a férjem mindvégig ott volt mellettem, és
hogy ilyen szuper családom van.
 |
| Az új Földlakó / The new Earthling |
The BIRTH.
Yes, capital letters, and even underlined, circled, highlighted all existing
way, because all begins here.
Liam's
birth story. February, on the second, four in the morning I woke up for „pains”
coming and going. Of course, the prenatal course and lots of literature were
really helpful, but in spite of a sudden you are just completely unsure, are
they those „contractions”? I took a bath, to ensure they are not just
"practice contractions", but the effect was not achieved, the
contractions remained and even intensified. I called the delivery room in the
morning around 6, and told the story and they suggested staying home, because
the first birth takes long anyway. I could not go back to sleep, I
started to prepare the last things for my hospital bag, and I cleaned the
nursery.
When the contractions came and strengthened, Stefan wanted to help, but I told him to rather catch some sleep, because I’ll need him in case things get serious here. I called the hospital again around 7:30, and now someone else picked up the phone, I told the story again, and she suggested hopping in the car and driving to the hospital. We dressed up, but no rush and I have packed up all the chocolate which was home. Stefan got the car and I walked down from the 4th floor, just like going for grocery shopping. We arrived, they put me on a CTG, and I told the story to the midwife. She is of course started again, "the first deliveries are always take longer ....." blah, blah, blah ... She also tried to reassure me with the fact, that I still can be sent home. After that she told some story of a baby tiger and a mum tiger where she wanted to point out the difference between them, just like the contractions, but I did not want to disappoint her, that I rather feel like an elephant in a mouse hole. After 30 minutes CTG she did the examination and with smiling face and sparkling eyes said: „ Ohh it’s 3-4 cm already, you’re gonna have your baby tonight”. A little later we went to the "labor room."
I think it was around 10:30-11:00. The happy midwife re-entered with a colleague and told her enthusiastically about my results, and then she handed me over to her. She was asking questions with a mild eastern accent, and they put me back on the CTG. I was not able to speak during the contractions, but in the breaks we were laughing with Stefan, I’m glad he was by my side. Time passed by and the contractions got stronger, I could not speak, my eyes were closed and I tried to hold on the wall without any success.
Around 12:30 I got a new midwife again but, this time less eastern accent (me saying it, ha-ha). At 13:30 I rang the bell and said that I'd like an epidural anesthesia. Of course we didn’t fill out the paperwork before, so it was Stefan's task to get my answers between two contractions. The midwife come and did the examination again and with smiling face she says: „there is no time for an epidural, the baby is going to be here in half an hour ... after 5 minutes my water broke, and I’ve been transferred to the delivery room. Everything went fine; I was just extremely tired and could barely push. Suddenly, two other midwives came in and one of them almost sat on me to help. The other one just kept repeating, "Ms. Kiss you must do it alone, press ..." That was the answer and encouragement for my sentence what I kept repeating: "I cannot take it anymore”. At the end I only knew and heard that Stefan is there with me, because my eyes were closed in the last 10 minutes.
All doubts and fears divided by the second when I saw Liam and heard him cry.
When the contractions came and strengthened, Stefan wanted to help, but I told him to rather catch some sleep, because I’ll need him in case things get serious here. I called the hospital again around 7:30, and now someone else picked up the phone, I told the story again, and she suggested hopping in the car and driving to the hospital. We dressed up, but no rush and I have packed up all the chocolate which was home. Stefan got the car and I walked down from the 4th floor, just like going for grocery shopping. We arrived, they put me on a CTG, and I told the story to the midwife. She is of course started again, "the first deliveries are always take longer ....." blah, blah, blah ... She also tried to reassure me with the fact, that I still can be sent home. After that she told some story of a baby tiger and a mum tiger where she wanted to point out the difference between them, just like the contractions, but I did not want to disappoint her, that I rather feel like an elephant in a mouse hole. After 30 minutes CTG she did the examination and with smiling face and sparkling eyes said: „ Ohh it’s 3-4 cm already, you’re gonna have your baby tonight”. A little later we went to the "labor room."
I think it was around 10:30-11:00. The happy midwife re-entered with a colleague and told her enthusiastically about my results, and then she handed me over to her. She was asking questions with a mild eastern accent, and they put me back on the CTG. I was not able to speak during the contractions, but in the breaks we were laughing with Stefan, I’m glad he was by my side. Time passed by and the contractions got stronger, I could not speak, my eyes were closed and I tried to hold on the wall without any success.
Around 12:30 I got a new midwife again but, this time less eastern accent (me saying it, ha-ha). At 13:30 I rang the bell and said that I'd like an epidural anesthesia. Of course we didn’t fill out the paperwork before, so it was Stefan's task to get my answers between two contractions. The midwife come and did the examination again and with smiling face she says: „there is no time for an epidural, the baby is going to be here in half an hour ... after 5 minutes my water broke, and I’ve been transferred to the delivery room. Everything went fine; I was just extremely tired and could barely push. Suddenly, two other midwives came in and one of them almost sat on me to help. The other one just kept repeating, "Ms. Kiss you must do it alone, press ..." That was the answer and encouragement for my sentence what I kept repeating: "I cannot take it anymore”. At the end I only knew and heard that Stefan is there with me, because my eyes were closed in the last 10 minutes.
All doubts and fears divided by the second when I saw Liam and heard him cry.
I really
feel lucky after a trouble-free 9 months and a trouble-free birth of a healthy
boy and the fact that my husband was there with me all along. I have such a wonderful
family.
